Először Minden Agyban Dől El!!!
„Hát nekem annyi!”
Kedves Olvasók!
Van olyan, aki nem ismeri az előzményeket, ezért egy pár sorban leírom.
Még 2011. október elején sajnos az autoimmun betegségből, vagy a Devic betegségből (bár ez sehova nincs leírva), vagy a Lyme kórból adódóan leestem a lábamról, vagyis csúnya kifejezéssel lebénultak a lábaim.
Ez nem először fordult elő, voltak már kisebb kilengéseim, de most elég súlyos formában jött elő és nagyon-nagyon hosszú a javulási folyamat. Megkaptam a szokásos infúziós steroidos lökésterápiát, valamint az orvosok gondoltak egyet és beújítottak, elküldtek a László kórházba plazmaferezisre. Ezzel a kezeléssel azt akarták elérni, hogy gyorsabban gyógyuljak. Az eredmény pedig az lett, hogy sokkal-sokkal lassabban gyógyulok, mivel még a mai napig is csak járókerettel tudok menni. Előzőleg, amikor ilyen rosszabbodás volt sokkal hamarabb javultam és álltam a saját lábamra.
Most már ott tartok, hogy „bármire” és „bármennyiért” képes lennék azért, hogy ugyanúgy tudjak járni, mint október elött.
Még decemberben egy Nagyon Kedves Ember mesélte, hogy van egy ismerőse, aki kineziológus. Utánanéztem a neten ennek a tudománynak és nagyon kevés infót találtam róla.
Nos mivel már megint teljesen kétségbe estem nem először ebben a három hónapban, hogy még mindig nehezen javulok,ezért január elején el jött az idő, hogy felhívjuk a kineziológust.
Robi lerendezte a dolgot és egy csütörtök délutáni időpontot egyeztettek.
Az elmúlt 22 év alatt nagyon-nagyon sok orvosnál, természetgyógyásznál és más papirral rendelkező és papirral nem rendelkező embereknél jártam már. Tehát én elmondhatom magamról, hogy nyitott vagyok mindenre és tudom, hogy elsősorban hinni kell abban, amit csinálok, vagy amit csinálnak velem.
Izgatottan és kíváncsian vártam a találkozást!
Délután 15:00 óra, megérkezett E. Robinak időpontra a háziorvoshoz kellett menni, tehát szinte váltották egymást.
A szeánsz egy rövid ismertetővel kezdődött, majd magamról kellett mesélnem. Szerintem, amennyit akkor beszéltem, előtte egy hét alatt sem.
Elkezdődött a szeánsz!
E. leült velem szembe, megfogta a két csuklómat a két kezével, a balt a ballal, a jobbat a jobbal. Még mindig nagyon izgatott voltam!
Majd pár centit fel és le emelgette és közben mormogott magában és egy papíron lévő táblázatot nézett és néha írt bele valamit. Ezek után közölte, hogy nagyon messzire fogunk visszamenni!! Még mindig izgatott voltam!
Azt kérdezte, hogy Édesanyámat érte-e valami a terhesség alatti, születésem elötti 9-dik hónapban. Na ekkor már kevésbé voltam izgatott!
Elmondtam, hogy nem tudok róla és nem is mondták, hogy történt volna valami. Ekkor megkezdődött a szeánsz következő szakasza, amikor is mellém állt és a fejem fölé tette a kezét. Közben jót beszélgettünk. A következő lépés megint az volt, hogy a fent leírt formában megfogta a kezem és arra kért, hogy gondoljak a célra, ami az, hogy újra tudjak járni és működjön/mozogjon a lábam. Zárójelben jegyezném meg, hogy az elmúlt időszakban minden nap többször is elmondtam, hogy: mukodj, mukodj, mukodj, de hááát az eredmény ugyanaz… nem mukodik…
Ezek után megint mellém állt, megint csak ugyanaz a forma, csak annyi különbséggel, hogy időközben rájöttem, hogy szegény lány nem vett fel papucsot és megkértem, hogy ezt tegye meg, mert nem szeretném, hogy miattam megfázzon a hideg kövön. És kineziológushoz keljen mennie!
Nos kellemes beszélgetéssel eltelt a másfél óra és a vége:
A kézrángatós technikával megállapította, hogy 2 hónap múlva lenne érdemes találkozni legközelebb. A gyógymód, amit alkalmazzak minden nap: Lélegezzek! Figyeljek a lélegzésre tudatosan! Minden nap szánjak magamra időt például egy zene hallgatással, tea vagy kávé ivás alkalmával és ezzel óríásít segítek magamon!
Már nem voltam annyira izgatott!
Fizettem!
Egyáltalán nem voltam izgatott!
E. elment és aranyosan elmondta, hogy ha bármi van hívjuk Őt telefonon, még akkor is, ha csak beszélgetni szeretnénk!
Ezek után valóban beszélgetni szerettem volna és felhívtam Robit, akivel ingyen beszélünk!
Már megint izgatottan, de röhögés közepette elmondtam Neki a történteket. Még jó, hogy orvosi váróteremben volt és nem tudott hangosan röhögni!
Sajnos Nekem ez a gyógymód nem jött be, de a kineziológus is belátta, azzal, hogy majd 2 hónap múlva hívjam.
Tanulság: Mást is ki kell próbálni! Folyt köv!
Azt még hozzá kell tennem, hogy miközben ezt a kis feljegyzést írtam, Drága Férjem Sutyorgó éppen ahogy Ő szokott fogalmazni „feltünési viszketegségét”enyhíti, mégpedig oly formában, hogy:
A Városliget közepén jóóól beöltözve, hogy meg ne fázzon hab teste, erős kezével veszélyes karikásostorát csattogtatja, miközben egy kedves Hölgy fotókat készít Róla. A képek egy kiállításon is meg fognak jelenni. De csak abban az esetben, ha a sötétkamrában a fotók előhívása közben nem nyit be valaki! Azzal hogy:
Nem zavarlak sokáig!
