Dátum: 2011. december 03 szombat.

Helyszín: Kecskemét SOS Gyermekfalu.

Szombat reggel 07:30-kor Laci barátom megérkezett házunk elé verdájával.

Ezután elindultunk Ervinért és vakvezető kutyájáért Bogyóért. Fogalmam nincs hol vettük Őket fel de az biztos, hogy ott is olyan hideg volt mint nálunk. A Keletinél felvettük Zolit a kamerament, majd nekiindultunk a 100 km-es útnak.

Az utat végig dumáltam, lehet, hogy ezért fáradtak el annyira a többiek. De legalább Laci nem aludt el a volán mellett. Az autópályát elhagyva a navigációs rendszer bamba hangja folyamatosan lökte a szöveget, 800 m-er után forduljon barra meg jobra meg hátra meg fejre na meg körbe.

9 óra már elmúlt, mikor odaértünk, a falu vezetője már várt minket pár gyermekkel. A gyerekek megrohamozták az autót mikor meglátták benne Bogyót. Alig bírták megvárni, hogy négylábú barátunk kiugorjon.

Ezután Ervin bemutatta Bogyót a gyerekeknek, majd nagy simogatások közepette kérdéseket tettek fel. A gyerekeknek megmutatta milyen ügyes is vakvezető kutyája és a leejtett kulcsot és pénzérmét hogyan adja kezébe.

A gyerekek minden lelkifurka nélkül belekérdeztek, hogy milyen vaknak lenni? Miért vagyunk vakok? Ez nekünk nem rossz? Stb. stb. stb.

Ervintől átvéve a szót a gyerekeknek megmutattam, hogy milyen az amikor egy vak embernek nincs kutyája és hogyan találja meg és veszi fel a leesett kulcsot és hogyan közlekedik fehér bottal. Pénzt nem nagyon akartam eldobni, mert az tuti, hogy nem találom meg.

Sajnos nem számoltam, ezért nem is tudom megmondani azt, hogy ezalatt az idő alatt hányszor kellett levennem a napszemüvegemet, mert a gyerekek látni akarták a szemeimet. Egy kislány elmondta, hogy a bal szemem nem szép, de a jobb szemem tetszik neki.

Mondtam, hogy azért nem veszem le a szemüveget, hogy ne féljenek tőlem.

A kislány azt válaszolta, hogy majd Ő csak a jobb szemem nézi és így nem fog félni tőlem.

A Miskolcról érkező csapat kicsit megkésve, de célba ért, mivel az úton elég sűrű volt a köd, ezért nem akartak nagy tempót diktálni.

Majd együtt bementünk a Gyermekfalu közösségi házába található kis terembe, ahol már a gyerekek nagyon várták a többi kutyust is. Az érzékenyítésben Az én feladatom a játékos tárgyfelismerés, amit bekötött szemmel kell végrehajtani a látóknak.

Először Vera a rehabtanár bemutatót tartott a terápiás és vakvezető kutyákkal. Kissé elhúzódott az előadás és ez feltűnt még nekem is, ugyan is a gyerekeket már elég nehéz volt a helyükön tartani. Megmondom őszintén én is kezdtem az asztal alá tekingetni.

Nem tudom miért kell a dolgokat túlmagyarázni, miért nem lehet egyszerűen és tömören előadni? A felnőttek is kezdtek punnyadni, de ha ezt meg szóvá teszi az ember, na akkor jön a besértődés.

Ezután Ervinnel elkezdtük a tárgyfelismeréses feladatot, amit a gyerekek nagyon élveztek, de voltak akik „csalással” próbálták megmutatni, hogy  milyen ügyesek. Viszont ez bizony a felnőtteknél is elő szokott fordulni.

Az egyik kissrác, akinek valamilyen fura  neve volt, „Sznupi” (vagy valami ilyesmi), eleinte elég nehéz volt vele kommunikálni, de amikor a bizalom kettőnk között kialakult, akkor elemébe jött és nyomta a szöveget, folyamatosan kérdezett.

A kedves Vera sajnos túl sok időt nem hagyott számunkra, ezért elég gyorsan le kellett vezetni a tárgyfelismeréses feladatot.

- Nos ez számomra mindig is egy érthetetlen dolog lesz, mert szerintem nem az a fontos, hogy  minél gyorsabban és minél több embert „vakítsunk” meg, hanem az a lényeg, hogy megértsék hogy baromira nem könnyű vaknak lenni. Érzékenyítés közben tudok kommunikálni az emberekkel, mert van rá idő, egyébként meg lehet, hogy soha az életbe nem találkozunk többet egymással. De ha ezek után találkozik egy másik Jedivel, akkor ne hidje azt, hogy UFÓ.

Az érzékenyítést szeretem, sőt imádom csinálni, mert jó vagyok benne, és ezt sok visszajelzés alapján állíthatom! Ezen kívül imádom a gyerekeket és velük könyebb együtt dolgozni mint egy gátlásos felnőttel!

A rövid idő alatt azért sikerült megmutatnunk pár érdekes tárgyat a gyerekeknek. Ezután volt egy kis ide-oda szaladgálás, az volt az üresjárat.

Volt egy pár srác, akik igencsak érdeklődtek a fehérbotos közlekedés iránt, amit én meg királyul használok minden nap. Ez is egy érdekes része a vakságnak, ugyan is itt megint egy látó feladata lett volna, hogy megmutassa a srácoknak,hogy is működik a fehér szem egy vaksi kezébe. De pont egy látó??!!! Ez olyan mintha egy olimpiai futó mutatná be hogyan is működik egy kerekes szék ami ugye mozgássérülteknek van feltalálva.

A fiatalság annyira élvezte a fehérbotos közlekedéses feladatot, hogy nem is nagyon akarták abbahagyni. Majd elérkezett a nap végére az a pont, amit a gyerekek szerintem nagyon várhattak. Ezt abból gondolom, hogy amikor elkezdtük alig akartak előkerülni, most meg hohohohóóóóóó! Egymást lökték csak hogy az asztalhozférhessenek.

Ervin a tanárbácsis formáját vette megint elő és feltette a komoly kérdéseket a gyerkőcöknek: mit tanultatok ma??

Én meg úgy voltam vele, há ne fárasszam má  a gyerekeket inkább csak megkérdeztem a nevüket, mert azt egyből vágták. Aki mondta a nevét, kapott egy mikulás csomagot.

Nemtom a többiektől hogyan köszöntek el a gyerekek, de nekem azt mondták: Remélem még találkozunk!

A kissebbek meg azzal: Mikor jössz még?

Eddig még nem voltam ilyen helyen, nem találkoztam olyan gyerekekkel, akik már nem fontosak „szüleik” számára, de azt az érzést nehéz leírni, hogy mi volt bennem, amikor velük lehettem. Amikor az ember melkasa összeszorul, a torkába görcs ugrik és legszívesebben magához szorítaná a kisgyereket és bőgne mint egy szaros óvodás. Ezek az érzések voltak akkor bennem és még most is vannak.